Bár még el se tűntél, de tudd, hogy rólad már van pár elmosódott pixel egy rejtett alkönyvtárban. Csend feszül rideg padokon, örvény születik, jöjj ide bátran. Enyhül a kedvem, a haragom, átharapott fogak íze a számban. Hangzatos, nagy szavak, azt hiszed szétszed és összerak nagy szavak...nagyobbra nőttek nálad. Hazatalálsz még, szedd a lábadat, füstölgő szemek világítanak. Félszavakkal védem, azt remélve, hogy elfelejtem, és nem nyitom meg többé. Elakadt sorok, kiszakadt torok, monoton' zúgó, ventilátorok. Ehhez értek a legjobban, ehhez értek a legjobban, hát felszívódok, mint a szőnyegre ömlő lélektöredezettség-mentesítő. Pár elmosódott pixel egy rejtett alkönyvtárban. Bár még el se tűntél, de tudd, hogy rólad már van pár elmosódott pixel egy rejtett alkönyvtárban. Legalább hasznodra voltam, legalább nem csak az idődet raboltam, legalább mindvégig a hasznodra voltam.
Szomjazunk, fogytán van a vizünk, és az istenünk (vagy akit annak hiszünk), véneket küld a nyomorba, és már nekünk sincs, de még mindig viszünk, és az istenünk (vagy akit annak hiszünk), ifjakat küld a pokolra, mert bánatot csak mások bánata csillapítja. Micsoda kép lett két színből áll, szabad szemmel látható. Nincs rá képet: annyi bánat örömre nem váltható. Megdőlt tanok homokján megtört, meddő anyák zokogják, hogy már nekünk sincs, de még mindig viszünk, és az istenünk (vagy akit annak hiszünk) gépeket küld a nyomunkba: hosszabb műszak - rövidebb láncok rövidebb évek - korai láncok félig a sírban fiatal srácok, sűrű az éjjel, így csak nappal álmodnak kihulló fogakkal. Hulló fogak, égő otthonok. Napnyugaton már azt beszélik, hogy nem érjük meg, nem érjük meg a holnapot. Az én nyakamban láncok lógnak, a te nyakadban karátok itt az idő, hogy felfogd végre: mi sosem leszünk barátok, mert míg a te váraid felépültek, az én álmaim elévültek, és akik állni se tudtak, elém ültek. Az én nyakamban láncok lógnak, a te nyakadban karátok itt az idő, hogy felfogd végre: mi sosem leszünk barátok, és századjára is kiállok, és ezredjére is kiáltok: itt az idő, hogy felfogjátok, a rohadt kurva anyátok: sosem leszünk barátok!
Ha kérdeznél a hétvégéről égetem a gyertyát a két végéről, akár a többi napján a hétnek. Nem alhatnak el, mindig égnek. Hála az égnek van, aki megtegye eladom, eladom, van, aki elvigye. Majd rövidebb lesz, de velősebb, rövidebb, és eszelősebb, mert csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek, s ha százszor tudtak bátrak lenni, százszor bátrak, s viharvertek. Százszorbátrak, vihart vertek, és ha megmaradtak, igen, italt nyeltek, és felejtettek és emlékeztek a szebb időkre, amik nem léteztek. Soha, egy fillért nem ért a bőrük, lestek, ki lesz a szűkölő körük. Szélre kiálló, égre kiáltó, zord sérelmeit, vészre kiáltó megbecsületlen bujdosója, fajtájának utolsója. Sötét van, és hideg...küzdjek ellene, vagy minek? Csak egy gyertyám van, és egy nem elég, de túl mély a fagy, és sötét minden fény: elég, elég, elég. Meggyújtom a másik végét. Őszi esték melege leszek, hogy ne lúdbőrözzenek az öregek. Lyukas zsebemből rég kihulltak az összegyűjtött, összegyűrt jegyek, de lábaim mindig visznek tovább. Mit nekem táv? mezítláb megyek. Láthatáron egy messzi táj, ott nem kanócok égnek...egész hegyek. Ha lábaim nem is visznek tovább, oda bérletem van. Oda nem gyalog megyek.
Verítékem patakján egy nagy hajó, mind elviszi, tégy úgy, mint akit érdekel, és úgy teszek, mint aki elhiszi. A jóléttel tömött polcokat járom, tudom gázos... de magamat látom egy sérült termék vonalkódján - a magam elbaszott módján. Selejtek közt félrehányva, de leértékelve is drága. láng láng láng. Lángol a ház, verítékkel oltom, anyám zokog, és nem vagyok otthon. Sehol sem vagyok otthon. Találtam valamit, valamit tudok már rég óta: azoknak fáj a legjobban, akik nem beszélnek róla. Hát nem beszélenk róla, és eltelik pár óra és megszállott vigyorral néznek egy újabb buktatóra. Sötét bajtárs... kézenfoga járták a síneket, együtt léptek a termekbe, ahol sosem láttak még olyan embert, aki még sose látta még a tengert, és a vajaskenyeret (ha csak úgy tehette) vaj és kenyér nélkül ette. Vacsorára torokgombócot. Ki víditja fel a bohócot, ki? ... ki? ki? ki? Ki temeti el a papot? Ki adja vissza, amit kapott? Fekete méreg űzi az álmot, ülj csak le, nem kell így állnod, Nem kell így élned, hisz lesz mitől félned mindig senki sem hibás soha senki nem hibás. Nem kell így élned, majd megteszi helyetted valaki, úgyis lesz valaki más, Biztos lesz valaki más... Megtanulta (millió lélekváltó árán): akinek minden a vállán nyugszik, nem nyugszik senki vállán. Akinek minden a vállán nyugszik, nem nyugszik senki vállán. Múlt századi kiadás, megannyi eszelős hivatás: mosolydublőr, számlazsonglőr, emberfaragó, hátrány-kovács, kényszer-önkéntes álomhóhér a rab kőműves rab marad, aki felhúzta a nagy, fekete falat, ami támasztja a mély, fekete tavat, amit a hit hagyott, amikor itt hagyott. Ó, mindegy, hogy itt vagy ott, hiszen látod: ma már voltam itt. Ordítanék, ha volna mit, de a hallgatás köveit dobálom a tóba. Azoknak fáj a legjobban, akik nem beszélnek róla. Hát nem beszélnek róla, és eltelik pár óra, és megszállott vigyorral néznek egy újabb buktatóra. Verítékem patakján egy nagy hajó elviszi, tégy úgy, mint akit érdekel... nekem az is megteszi, nekem az is megteszi, nekem az is megteszi.
http://teveszme.bandcamp.com/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése