Várok és várok
Magamnak mondván:
Majd befejezem az oldal leírását...
Majd a tökéletes pillanatban, mikor eljött az ideje, elkezdem...
Majd legelső nekifutásra tökéletesen fogok mindent leírni...
És szeretni fogom magam, és szeretni fognak, akik olvasnak.
Ez mindennapos dolog nálam:
Várakozás.
Hirtelen napok -> hetek -> hónapok és évek.
Elég hervasztó, nem gondolod?
De! Gondolom, hogy gondolod, és gondolom, hogy gondolom.
És eme nagy gondolkozás közepette megkérdem magamtól: "Hol tartok valójában?"
Erre a válaszom lehetne könnyen az, hogy:
"Hát gyakorlatilag sehol.
Viszont! *veregeti a kis vállait*
Gondolatban hegyeket építettem már... DE!
Ez semmi, mert majd elkezdem..."
Egy a gond:
Az álom álom marad, ha nem valósítod meg.
A másik erős gondolatomat idézném Szabó Lőrinc egyik verséből:
Aki bírta, rég kibogozta magát s megy tőrök közt és tőrökön át.
Mi a teendője minden léleknek?
- Élni, cselekedni, szeretni, alkotni.
Az, hogy félsz - bármilyen indokból is -, nem mentség.
Félelem például attól, hogy tökéletlen lesz az, amit leírsz.
A félelem ellenszere az, hogy szemben nézel vele.
És minden út oda vezet, hogy az életet élni kell, és cselekedni kell.
Elkezdem.
Kifutottam rég az időből.
Tökéletlenül.
Dacolva a széllel.
Mint egy halandó.
A talajon járva.
Megküzdve minden lépést.
Lecsós kézzel.
Lenyalva a lecsót a kezemről.
Beleröhögve a másik képébe.
Nem foglalkozva azzal,
hogy cseppet sem esztétikus,
és az asztalnál a velem szemben ülőnek nem csiklandozza a:
megszokásait, vagy a szépérzékét, a jelenlegi hangulatát,
vagy a jó ég tudja mijét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése